2014. március 22., szombat

3.fejezet

Sziasztok! ♥ Megint köszönöm a hozzászólást, és annak is nagyon örülök, hogy már van 2 feliratkozóm^^ Bár ez még nem túl sok, szóval akinek tetszik, az hagyjon valami nyomot maga után! Még a végén elfogy a lelkesedésem, és nem fogom tudni befejezni:c

• ◦ • W E N D Y • ◦ •


 A farkas vicsorogva vetette magát a barátnőmre, én pedig ijedten ugrottam hátra. Talpam alól kicsúszott a talaj, a következő pillanatban már az árok nedves füvében feküdtem. A parkot körülvevő betontömbök visszhangozva verték vissza a dermesztő sikolyt. Nem mertem mozdulni, féltem, rettegtem. Már nem tehettem semmit, nem tudtam segíteni, mégis elfogott a bűntudat, mikor úgy éreztem, hogy el akarok futni. Felpattani és addig rohanni, amíg csak a lábam bírja, minél messzebb ettől az átkozott parktól magam mögött hagyva a rettegést. De arra sem tudtam rávenni magam, hogy felálljak. Egész testemet megbénította a félelem, a rettegés, ami lassan minden más érzést elnyomott. Csak vártam, lélegzet visszafojtva vártam, hogy felébredjek az ágyamban és kiderüljön, hogy ez az egész csak egy álom. Egy rémségesen szörnyű álom. A következő pillanatban lövés dörrent. Hangja végigszaladt a bérházak falain ezernyi visszhangot verve. A farkas hangosan felnyüszített, hallottam mancsai bizonytalan lépéseit, végül egy puffanást, és az egész parkra végtelen, nyomasztó csend telepedett. Még mindig mozdulatlanul feküdtem az árok mélyén könnybe lábadt szemekkel, még mindig átjárta testem a bénító félelem, de lassan egy új érzés kezdett a felszínre törni. Kíváncsiság. Tudnom kellett, hogy mi történt. Vettem pár mély levegőt és próbáltam lenyugodni. Lassan tápászkodtam fel a földről, egész testem remegett, szívem majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert. Óvatosan kilestem az árokból, és körülnéztem. Könnyeimen keresztül homályosan láttam, de még így is ki tudtam venni Kate vérbe fagyott alakját, nem messze tőle pedig... egy férfi testét. A farkasnak nyoma sem volt. Megtöröltem a szemeim, hogy jobban lássak. Mégis mi történt? Esküdni mernék rá, hogy egy farkas támadt ránk, nem egy ember. Tisztán hallottam a morgását még az árokban is! De akkor mi ez az egész? Aztán megláttam egy harmadik alakot is, aki kezében pisztolyt tartva sétált Kate felé. Ahogy közelebb ért, arcát megvilágította az utcai lámpa fénye. Az a fiú állt előttem, akinek ma nekimentem a boltban. Most már tényleg nem értettem semmit. Akármilyen csábító ötletnek is tűnt, nem maradhattam örökké az árokban, így nagy nehezen kimásztam és alaposabban is körülnéztem. A földön fekvő férfi teljesen meztelen volt, az oldalán lévő, minden bizonnyal lőtt sebből szivárgott a vér. Ezután tekintetem Kate karmolásokkal borított testére esett. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal és nem tudtam levenni róla a szemem. Most, hogy a félelmem elmúlt, végre tudatosult bennem, hogy a barátnőm halott. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz most velem nélküle. Vagy a szüleivel, és a pici húgával. Már most hiányoznak az idióta viccei és a folytonos anyáskodása. Egyre nehezebben tudtam visszatartani a sírást. 
 - Mi a neved? - szakította félbe a gondolataim a fiú, aki már melettem állt és a vállamra tette kezét.
 - Wendy... - válaszoltam halkan. 
 - Az én nevem Louis, ők pedig Liam és Zayn. - mondta és közben a mögötte álló két srácra mutatott, akiket eddig észre sem vettem. - Most biztos össze vagy zavarodva, de próbálj megnyugodni. Már nem kell félned. Hazaviszünk, rendben?
 Éreztem, hogy megbízhatok benne, tehát bólintottam és követtem őket a kisbuszig. Volt ott még egy fiú, akinek a nevét nem tudtam meg, de most hirtelen nem is nagyon érdekelt, csak haza akartam jutni. Közben a támadón gondolkodtam. Egész biztos, hogy egy farkas ugrott Katere, és a pisztolydörrenést követően is egy farkas nyüszítését hallottam, mégis, mikor kimásztam az árokból egy ember feküdt ott, lőtt sebbel az oldalán. Úgy gondoltam nem veszítek semmit, ha rákérdezek egy lehetetlennek tűnő, mégis az egyetlen logikus magyarázatnak ígérkező dologra. 
 - Szóval... Ez egy vérfarkas volt? - tettem fel a kérdést bizonytalanul. Bár ne tettem volna. Talán jobban járok, ha hazamegyek és elfelejtem ezt az egész farkas dolgot. Egy idő után még el is hittem volna, hogy csak képzelődtem és igazából egy ember támadt ránk. Most viszont kénytelen leszek azzal a tudattal élni, hogy minden szörnyűség, amivel a gyerekeket ijesztgetik valóság. De ez a négy srác, akik itt ültek velem, egyáltalán nem féltek. 
 - Ti ilyen szörnyvadászok vagytok? - kérdeztem, miközben körbenéztem a kisbuszban. Lenyűgözött a sok szimbólum, a fegyverek, meg a műszerek, amiket láttam. Csodáltam a bátorságukat. Míg ők minden nap felveszik a harcot ezekkel a lényekkel, addig én az árokban remegek, miközben a barátnőmnek feltépik a torkát. Aztán megláttam egy képet a falra ragasztva. Egy csoportkép volt, de nem négyen, hanem öten voltak rajta. Felismertem Louist, ő a helyes srác, akinek nekimentem. Mellette volt... Zac? Vagy Zayn? Valami z betűs, ő a fekete hajú. Aztán Liam, ő néz ki a legidősebbnek, végül a szőke, akinek nem tudom a nevét. De a szélén, az a göndör, ő nem volt velünk, mégis furcsán ismerősnek tűnt. Hát persze! Pontosan úgy néz ki, mint az a srác az álmaimban. Azt mondta Harrynek hívják és... segítséget kért. Még a végén kiderül, hogy egy létező személy!  Mikor rákérdeztem, hogy ki ő, azt válaszolták, hogy a barátjuk, és mikor megemlítettem, hogy láttam álmomban, hirtelen mind nagyon izgatottak lettek. Igazából a történtek után már azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy valamiféle látnok vagyok. Még egy kis kupaktanácsot is tartottak, gondolom rólam volt szó, addig én a kisbuszban várakoztam. Vártam, hogy kérdeznek valamit, vagy ilyesmi, de nem tették, amiért hálás voltam. Az út hátralévő része kínos csendben telt, majd Louis kiszállt velem, és közölte, hogy holnap meglátogat, aminek tulajdonképpen kicsit még örültem is. Már azóta tetszik, hogy kis híján fellöktem a boltnál, kár, hogy ilyen körülmények között kellett megismernem. Miután elbúcsúzott elindultam a bérház felé. A fölém magasodó sötét épülethez közeledve azonnal elfogott a félelem. Most már tudom, hogy akármi rejtőzhet az engem körülölelő sötétben, olyan lények, amik ellen esélyem sincs védekezni, és ez megrémített. Megtorpantam és hátrapillantottam. Louis még mindig ott állt a kisbusz előtt és engem nézett. Pár percnyi habozás után visszaszaladtam hozzá.
 - Esetleg... fel tudnál kísérni? - kérdeztem félénken, mire sóhajtott egyet.
 - Legyen. - egyezett bele és elindultunk a lakásom felé. Az, hogy mellettem sétált megnyugvással töltött el, újra biztonságban éreztem magam. Már a lépcsőházban jártunk, mikor megtörte a csendet.
 - Hamarosan meglátogat majd a rendőrség. - közölte, mire egy pillanatra megdermedtem.
 - És mit mondjak majd nekik? - kérdeztem kétségbeesetten.
 - Azt semmiképp nem mondhatod, hogy egy vérfarkas ölte meg a barátnődet, a vérfarkast meg egy árnyvadász. Hazudj valamit. Akármit. - válaszolta határozott hangon. Sosem tudtam jól hazudni, kezdtem egyre idegesebb lenni, ami gondolom neki is feltűnt.
 - Mondjuk mondd azt, hogy nem láttál semmit, hátulról leütöttek és beestél az árokba. Mikor magadhoz tértél már ott volt a két holttest, megijedtél és hazaszaladtál. - mondta.
 - Rendben. Menni fog. - bólintottam. Rövid némaság után láttam, ahogy a zsebébe nyúl és előveszi a mobilját.
 - Add meg a számod. Holnap keresni foglak. - utasított, mire kicsit elpirultam. Ez volt az első alkalom, hogy egy srác elkérte a számom. Lediktáltam neki, ő pedig beírta a mobiljába, majd ő is megadta a sajátját, és azt is hozzátette, hogy ha valami baj van, hívjam nyugodtan. Közben a  lakásom ajtajához értünk és mégegyszer elbúcsúztunk egymástól. Nagyot sóhajtottam, majd beléptem az ajtón. A konyhából víz zubogása és edények csörömpölése hallatszott. A hang irányába indultam, anya épp mosogatott. Megálltam az ajtóban és vártam. Mit mondjak neki? Nem hazudhatok. Neki nem.
 - Szia. - köszöntem. Összerezzent, kicsit ijedten fordult hátra.
 - Ohh... Szia! Észre sem vettem, hogy megjöttél. - kezdett bele mosolyogva, majd végignézett koszos ruhámon. Arca elkomorult, elzárta a csapot és közelebb lépett.
 - Kicsim, mi történt? - kérdezte aggódva. Nem mondtam semmit, csak megöleltem és sírtam. Anya szorosan magához húzott. Miután kicsit lenyugodtam vettem pár mély lélegzetet és kicsit hátrébb húzódtam, majd leültem a konyhaasztalhoz.
 - Kate meghalt. - mondtam halkan.
 - Jaj istenem. Mi történt? - kérdezte és leült velem szembe.
 - Nem tudom, a parkban voltunk és... és... - kezdtem bele a mesélésbe, de megakadtam. Elmondjam? Elmondjak mindent? Anya nem fog őrültnek hinni, ebben biztos vagyok. De neki vajon nem lenne-e jobb, ha boldog tudatlanságban élne tovább? Ha nem kéne folyton rettegnie, ahogy én fogom tenni, egész hátrelévő életemben? 
 - Egy vérfarkas. Egy vérfarkas ölte meg anya. - mondtam ki végül. Neki nem tudok hazudni. Ő azonnal észrevenné, akármit is találok ki. A reakciója viszont váratlanul ért.
 - Hogy történt? - kérdezte és úgy tűnt, mintha egy pillanatra sem kételkedne abban, hogy normális vagyok-e, vagy hogy igazat mondok.
 - Ráugrott Katere, de volt ott egy fiú, aki lelőtte. Ő hozott haza, vagyis hogy ők, mert négyen voltak. - folytattam és annyira nevetségesnek hangzott ez az egész, hogy nem értettem, anya mért nem tűnik meglepettnek. 
 - Értem. - sóhajtott, én pedig csak néztem rá. - Azt reméltem, hogy te nem keveredsz bele ebbe az egészbe. - közölte, mire egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. Mi van?
 - Ne haragudj, hogy nem mondtam el neked, de meg akartalak kímélni ettől. Nem is tudom, hogy mért gondoltam, hogy nem fog előbb-utóbb kiderülni. A családunk már nemzedékek óta a gonosz elleni harcnak szenteli az életét, így a dédapád, a nagyapád, és az édesapád is.
 - Várj! Akkor apa is ilyen szörnyvadász volt? - kérdeztem meglepetten.
 - Igen, árnyvadász. Ezért is kellett megszakítanunk vele a kapcsolatot.
 - Vagyis akkor mégsem halt meg? - szakítottam félbe újból, mire bólintott.
 - Bármennyire is szerettem volna, nem maradhattunk együtt. Ragaszkodott hozzá, hogy szétváljunk, mondván, hogy így nagyobb biztonságban leszünk. Kilépett az életemből, és magával vitte a fiamat is... - fejezte be és lassan előtörtek a könnyei. Én pedig csak ültem és nem jutottam szóhoz. Hosszú csend után végül megkérdeztem.
 - Van egy testvérem?
 - Igen. - felelte sírva és közben mosolygott. - Egy bátyád.
 Ez már tényleg sok! Egy éjszaka alatt az egész életem fenekestül felfordult. Elvesztettem a legjobb barátnőmet, megtudtam, hogy a világ tele van gonosz lényekkel, hogy az apám életben van, és még azt is, hogy van egy testvérem! Eleredtek a könnyeim, anya pedig szorosan magához ölelt. Egyszerre voltam végtelenül boldog és szomorú. A meghitt pillanatot a kapucsengő éles berregése törte meg. Hamarosan pedig már két rendőr társaságában üldögéltünk a nappailban és beszélgettünk. Vagyis én beszéltem, ők meg kérdeztek. Miután elmeséltem az egészet úgy, ahogy Louis mondta, az egyik rendőr, aki talán inkább egy civil ruhás nyomozó volt, megkért, hogy had beszéljünk négyszemközt. Miután kettesben maradtunk, leült szorosan mellém a kanapéra.
 - Tudod, én már nagyon rég benne vagyok a szakmában. Olyanokat láttam, amiket mások talán el sem hinnének. Szeretném ha tudnád, hogy nekem bármit elmondhatsz. Továbbra is fenntartod a vallomásod? - kérdezte, én pedig kicsit elbizonytalanodtam. Ez most egy célzás volt? Lehet, hogy ez a csávó is be van avatva? Még a végén kiderül, hogy én vagyok itt az egyetlen, aki eddig semmit nem tudott ezekről a dolgokról! 
 - Igen... - feleltem bizonytalanul. Bólintott, majd megkért, hogy holnap reggel fáradjak be a kapitányságra, hogy jegyző könyvbe tudják venni a vallomásom. Már alig vártam, hogy lelépjenek és végre alhassak! Nagyon fáradtnak éreztem magam, de az agyam folyamatosan a ma történteken járt, így csak sok órányi forgolódás után sikerült elaludnom. 

 Másnap szerencsére nem kellett suliba mennem, de kénytelen voltam korán kelni. Miután visszaértem a kapitányságról aludtam még pár órát. Ebéd után a szobámban ülve azon gondolkoztam, hogy felhívom Louist. Már mondtam anyának, hogy ma a nap folyamán meglátogat a srác, aki megölte a farkast. Azt mondta, hogy csak akkor találkozhatok vele, amikor ő is ott van, mert nem bízhatunk benne. Szóval most ide fogom hívni. Végignéztem a szobámon. Az íróasztalomon szanaszét hevertek a könyvek, a ruháim a fotelomon feküdtek egy hatalmas kupacban, egyszóval nem volt épp rend. Persze ő nem fog bejönni a szobámba. Mért is jönne be? Kint fogunk beszélgetni a nappaliban. De ha mégis bejönne... valamiért. Rendet rakok és kész! Miután elhatároztam magam nekiálltam pakolni és nemsokára sikerült is rendet varázsolnom. Végül lehuppantam a szépen megágyazott ágyamra és elővettem a telefonom. Megkerestem a névsorban Louis nevét, majd ujjamat a hívás gombra helyeztem. A szívem egyre gyorsabban vert, magamban párszor elismételtem, hogy mit fogok majd mondani neki, majd erőt vettem magamon és felhívtam. Feszülten hallgattam, ahogy kicsöng.
 - Halló. - szólalt meg végül. 
 - Sz-Szia! Izé... Wendy vagyok. Mondtad, hogy át akarsz jönni. Vagyis nem! Azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem. És én meg arra gondoltam, hogy ide jöhetnél, és izé, közben kiderült, hogy anya is képben van ebben az egész cuccban meg minden, szóval vele is tudsz beszélni. - nyögtem ki és közben teljesen elvörösödtem. 
 - Ééértem. Mikor menjek?
 - Hát ööö... most is jöhetsz, vagy mindegy, amikor szeretnél.
 - Akkor 10 perc és ott vagyok. - válaszolta, majd kinyomta. Sóhajtottam és hanyatt dőltem az ágyon. Hát ez elég ciki volt. Nem is én lennék, ha sikerült volna épkézláb mondatokban kommunikálnom egy helyes fiúval... Szóltam anyának, hogy Loius mindjárt itt lesz. A konyhában állt, és valami fura üvegből öntött vizet egy pohárba.
 - Öhm... Ez mi? - kérdeztem érdeklődve.
 - Szentelt víz. - válaszolta, mire hangosan felnevettem. Ő ugyanazzal a komoly arccal nézett rám.
 - Ez most komoly? - kérdeztem elkomolyodva. Anya nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt.
 - Az emberek legfőbb ellenségei a démonok. Nincs fizikai testük, embereket szállnak meg. Csak pár módszer van, amivel le lehet őket leplezni. Az egyik a szenteltvíz. Ez az emberekre nincs hatással, a démonoknak viszont savként égeti a bőrüket.  - magyarázta, de mielőtt bármit is reagálhattam volna, megszólalt a csengő. Miközben anya ajtót nyitott, én a fürdőszobába szaladtam és gyorsan megigazítottam a hajam. Mikor a nappaliba sétáltam, Louis már a kanapén ült, anya pedig szentelt vízzel kínálta. A fiú elvette a poharat és belekortyolt. A következő pillanatban arca eltorzult, hangosan hörögni és köhögni kezdett, kezével a torkához kapott. A vér is megfagyott az ereimben, dermedten álltam az ajtóban és fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Anyára pillantottam, aki ijedtében hátraugrott, de arca ugyanolyan tanácstalan volt, mint az enyém. Aztán Louis felnevetett.
 - Elnézést, ezt a poént nem hagyhattam ki. - mondta hangosan nevetve, majd megköszörülte a torkát és kicsit komolyabb hangon folytatta. - Nem vagyok démon.
 Beletelt egy kis időbe, amíg felfogtam, hogy ez csak egy buta vicc volt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és lehuppantam mellé a kanapéra. Anya elég ideges lett, de nem szólt semmit, csak leült a velünk szemben lévő fotelba.
 - Miről akartál beszélni a lányommal? - kérdezte határozott hangon Louis felé fordulva. 
 - A látomásairól. - felelte a fiú. Anya szemöldöke a magasba szaladt, kérdőn nézett rám.
 - Hát... izé... vannak fura álmaim meg ilyenek, eddig nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, de most kiderült, hogy láttam egy fiút, aki a valóságban is létezik, és Louisék pont őt keresik. - válaszoltam tömören.
 - Milyen fiú? - kérdezte.
 - Egy vadásztársam. A neve Harry Styles, 2 hónapja nyom nélkül eltűnt, most őt próbáljuk megtalálni. - vette át a szót Louis. Anya arca a név hallatán megrándult. 
 - És ehhez szükséged van a lányom segítségére. - kezdett bele és az ablakhoz lépett. - Jól mondom?
 Louis egy darabig várt, mielőtt válaszolt volna.
 - Igen. Tudom, hogy ez nagy kérés, és nekem sem tetszik, hogy egy ilyen kislányt ekkora veszélynek kell kitennem. De nincs más választásom, ő az egyetlen reményünk!
 - Segíteni fog. - jelentette ki anya. 
 - He? De hát... - kezdtem bele valami tiltakozásba, mikor anya közbevágott.
 - Segíteni fog, mert Harry a bátyja.

3 megjegyzés:

  1. Szia, most találtam rá a blogodra, és nagyon tetszik! Nagyon ügyesen írsz, és a történet is izgalmas, alig várom a következő részt :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm, hogy írtál, sokat jelent! Örülök, hogy tetszik és sietek a következővel :)

      Törlés
  2. Naggyon joo lett*--*Pont az izgis rész elején hagytad abba.Nem teheted ezt!*-*Hamar kövit lécci:))

    VálaszTörlés