2014. március 29., szombat

4.fejezet

Sziasztok! Itt a 4.fejezet, köszönöm a kommenteket és a feliratkozót :) Remélem ez a rész is tetszeni fog, ha igen, pipáljatok, írjatok véleményt és iratkozzatok fel! Nagyon örülök minden visszajelzésnek:) 

• ◦ • L O U I S • ◦ •

 Miután elbúcsúztam Wendytől, a motelhez mentünk. Két szobát béreltünk, én Zaynnel voltam együtt. Csak ültünk egymással szemben az ágyunkon, némán. Az éjjeliszekrényen álló lámpa kellemes félhomályba vonta a szűk szobát. Minden oldalról kopott, narancssárga falak vettek körül. A sarokban rozoga asztalka állt, felette egy vékony fakeretbe foglalt festmény lógott. Őszi erdőt ábrázolt, a színes lombok egymásba borulva meredeztek a levelekkel borított ösvény fölött. Az ajtó melletti fotel zöld huzatát apró szakadások borították. A résnyire nyílt ablakon beáramló hűvös esti szél meglibbentette az ócska függönyt. Csend volt. Túl nagy csend. Odakintről sem szűrődtek be az éjszaka megszokott hangjai, egyetlen távoli kutyaugatás, vagy egy légy monoton zümmögése sem. Olyan volt ez, mint a vihar előtti csend, amitől az embert kellemetlen, nyomasztó érzés fogja el. Így volt ez most velem is, idegesen pattantam fel az ágyról, becsuktam az ablakot és egy határozott mozdulattal elhúztam a fakó, rózsaszín sötétítő függönyt. Zaynre pillantottam, aki a térdeire támaszkodva ült és közben mélyen a gondolataiba merült. Arca gondterheltnek tűnt, nem volt nehéz kitalálnom, hogy mi jár a fejében. Mind a négyünket megviselte Harry eltűnése, és eddig nem volt egyetlen nyom sem, amin elindulhattunk volna. Abban sem lehettünk biztosak, hogy még életben van, és igyekeztünk figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ennek igencsak kicsi a valószínűsége. Most viszont feltámadt a remény, hogy megtalálhatjuk. Ezzel a lánnyal sikerülhet. Ez volt az, amit hinni szerettem volna, de minden eshetőségre felkészítettem magam. Odaléptem Zayn mellé.
 - Hé, meg fogjuk találni. - mondtam biztatóan és vállon veregettem.
 - Tudom. - felelte miközben felnézett rám, majd elmosolyodott.
 - Helyes. Megyek és lefürdök. - közöltem, majd egy pizsamának használható ruhával a hónom alatt beléptem a szobához tartozó, szűk fürdőbe. Hosszan elidőztem a rám zúduló, forró vízcseppek alatt, és közben az élet nagy dolgain elmélkedtem. Konkrétan azon, hogy mit hoz majd a jövő. Tele voltam kérdésekkel, Harryvel és a lánnyal kapcsolatban. Leginkább az járt a fejemben, hogy Wendy valóban médium-e. Nem lehet, hogy csak össze-vissza beszélt? Hiszen eléggé meg volt zavarodva, ami nem is csoda, azok után, amiken keresztül ment. De ha valóban így lenne, mégis honnan tudta volna Harry nevét, amit előtte egyikünk sem említett? Tényleg az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy médium. De ha az is, hogyan lehet kapcsolatban Harryvel, mikor nem is ismeri? És hogyan fogjuk egyáltalán rávenni, hogy velünk jöjjön? Erőszakkal mégsem kényszeríthetjük, magától meg mért kockáztatná az életét valaki miatt, akit még csak nem is ismer? Akárhogy is nézzük, ő csak egy kislány. Nem egy hős alkat, egész este sírt és remegett, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán a hasznunkra lenne-e, ha magunkkal vinnénk. Ezek mind olyan kérdések, amikre legkorábban csak holnap kapok választ, így úgy döntöttem, hogy felesleges ezen tovább agyalnom. Elzártam a csapot és kiléptem a zuhanyzóból. Miután felöltöztem és fogat mostam, bebújtam az ágyamba és csak bámultam a plafont. Odakint eleredt az eső, a vízcseppek hangosan, mégis megnyugtató monotonsággal kopogtak az ablakon. Hallottam, ahogy feltámadt a szél, és a hirtelen felvillanó villámok egy-egy másodpercre még a sötétítő függönyön keresztül is fényárba vonták a szobát. A fürdő felől vízcsobogás hallatszott. Nem vártam meg, míg Zayn végez a zuhanyzással, lekapcsoltam az éjjeli lámpát, a fejemre húztam a takaróm és már aludtam is.

Reggel nyolc körül kelhettem, ami azt jelenti, hogy annyit aludtam, mint máskor egy hét alatt összesen. Szokatlanul kipihenten ébredtem. Nagyot nyújtózva ültem fel az ágyban és oldalra pillantottam. Nem meglepő módon Zayn még az igazak álmát aludta. Bár már hozzászokhatott volna a napi pár óra alváshoz, mindig igazi kihívás kirángatni őt az ágyból. Szerencsére most nem volt igazán semmi dolgunk, ami elég szokatlan érzés volt. Ráérősen húztam fel a farmerem, majd a fürdőszobába mentem és megmostam a fogam. Még arra is volt időm, hogy kicsit rendbe szedjem szanaszét álló hajam. Elégedetten kacsintottam rá a tükörképemre, majd mikor hallottam az ajtó csapódását, visszasétáltam a szobába. Liam a fal mellett állt, Niall pedig épp Zayn ágyára huppant.
 - Jó reggelt hercegnőm! - mondta nevetve, mire Zayn csak morgott egyet és a fejére húzta a takarót. 
 - Elugrom reggeliért. - szólalt meg Liam. Bólintottam, ő pedig kiviharzott az ajtón. Eközben Zayn a takarójáért küzdött, amit Niall elszántan próbált lerángatni róla. Ennek az lett a vége, hogy birkózni kezdtek, amiben ugyan a szőke maradt alul, de elérte célját, mert Zayn végül feladta az alvás folytatására tett kísérleteket és morcosan a fürdőbe vonult. Jót nevettem a megszokottnak számító jeleneten, közben magamhoz vettem a pisztolyom és az ágyamon ülve elkezdtem szétszerelni. Niall átugrott a szobájába a laptopjáért, pár perc múlva pedig már a fotelban ült és gépezett. Hamarosan felbukkant Zayn is a fürdő ajtajában, még mindig kicsit kómásan. 
 - Valahogy szólnunk kéne Desnek, nem? - kérdezte miközben az ágyára ült. 
 - Áhh, nem hiszem, hogy sikerülne vele kapcsolatba lépni. Meg kell várnunk, amíg ő keres minket. - válaszolta Niall.
 - És egyenlőre még nincs semmi, amit mondhatnánk neki. - tettem hozzá. Közben megjelent Liam a reggelivel. 
 A délelőtt gyorsan eltelt, nem csináltunk semmi különöset, a motelban maradtunk és beszélgettünk. Vártam, hogy Wendy hívjon, dél körül meg is szólalt a telefonom. Miközben ledarálta a mondanivalóját, olyan hangja volt, mint aki nagyon zavarban van valami miatt, amit kicsit furcsálltam is. Megkértem Liamet, hogy vigyen el, és az ígért tíz perc múlva már a lakásuk ajtajában álltam. Egy kedves mosolyú nő nyitott ajtót, aki valamiért ismerősnek tűnt, de nem tudtam volna megmondani, hogy hol láttam. Wendy említette, hogy az anyja is be van avatva, ami annyira nem meglepő, hiszen ha valaki médium, az általában öröklődik, így nem csoda, ha a felmenői közt is vannak esetleg vadászok. 
 - Jó napot! Louis Tomlinson vagyok. - mutatkoztam be mosolyogva, és kezet nyújtottam.
 - Anne Nightingale, Wendy anyja. - mondta és miután viszonozta a kézfogást a nappaliba tessékelt. Leültem a kanapéra, ő pedig vízzel kínált, esélyt sem adva a tiltakozásra a kezembe nyomta a poharat. Sejtettem, hogy szentelt víz van benne és csak azt akarja ellenőrizni, hogy nem szálltak meg. Belekortyoltam, és valami hirtelen ötlettől vezérelve eljátszottam, hogy a víz marja a torkomat, mintha csak démon lennék. Rövid köhögés és hörgés után, látva ijedt arcukat gyorsan felnevettem. Elnézést kértem az ízléstelen tréfa miatt, de bántott, hogy Anne ennyire nem bízik bennem azok után, hogy épségben hazahoztam a lányát. Gyorsan a tárgyra tértem. Amikor Wendy anyja  kijelentette, hogy a lány Harry testvére, eléggé meglepődtem. Nem is értem, hogy eddig hogy-hogy nem jutott eszembe, hiszen ez sok mindent megmagyaráz. Bár tény, hogy nem nagyon hasonlítanak.
 - Szóval ezért vagytok kapcsolatban. - mondtam.
 - Meséld el, hogy pontosan mit álmodtál. - utasította Anne a lányt és visszaült a fotelba.
 - Hát... egy sötét, fáklyákkal megvilágított folyosón voltam. A folyosóról nyíló vasajtók mögött pedig emberek voltak, mind segítségért kiáltottak. Én tudtam, hogy nem segíthetek rajtuk, mert tovább kell mennem, szóval csak szaladtam és szaladtam. Aztán egy újabb ajtóhoz értem, ami magától kinyílt, mögötte pedig ott volt Harry. Meg volt láncolva és tele volt sérülésekkel. Mikor odamentem hozzá, azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen, aki megtalálhatja... És mikor megkérdeztem, hogy mi közöm van ehhez az egészhez, megjelent az ajtóban valaki. Nem láttam, hogy nézett ki, csak egy árnyat. Utána képek villantak fel, valami festett ábra, meg a Hold, végül felébredtem. - mesélte. Elgondolkodva hallgattam beszámolóját.
 - Milyen ábra? Le tudnád rajzolni? - kérdeztem.
 - Igen! Mindjárt jövök. - kiáltott fel, majd kiszaladt a nappaliból. Hamarosan egy cetlivel tért vissza, amit a kezembe nyomott. A kis papírlapon az a jel volt, amit a füzetén is láttam, miután összeütköztünk. Most alaposabban is szemügyre vettem. Nem vagyok túl jó az ábrákban meg szimbólumokban, nekem minden firka egyforma, de ez határozottan ismerős volt. 
 - Nem tudom, hogy mit jelent, de majd megmutatom a társaimnak. - mondtam és zsebre vágtam.
 - Arra gondoltam, hogy elvihetnénk arra a helyre, ahol Harry eltűnt, hátha támad valami megérzésed, vagy ilyesmi. - vetettem fel az ötletem Wendynek.
 - Hol is volt ez pontosan? - kérdezte Anne.
 - Lakewood, Colorado állam. - válaszoltam. Hát igen, több mint 2000 km-re van innen, szóval nem egy rövid kocsikázás lesz, ezért nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan beleegyeznek a dologba. Anne határozottan, a lány kicsit bizonytalanul, de rábólintott.
 - Ami a költségeket illeti, nem vagyok biztos benne, hogy van annyi megtakarított pénzünk, hogy fizetni tudjuk az utazást. - mondta az anya.
 - Emiatt nem kell aggódnia, természetesen mindent mi állunk. - válaszoltam mosolyogva. Nem gond, mivel a szörnyvadászat nem hoz sok pénzt a házhoz, többnyire hitelkártya csalásból élünk.
 - Akkor, velünk tartasz? - fordultam Wendy felé egy végső megerősítésre várva. Bizonytalanul bólintott.
 - Szeretnék segíteni. - mosolyodott el. 
 - Ebben az esetben szükségünk van pár napra, amíg Wendy felkészül az utazásra. - szólalt meg Anne.
 - Természetesen. Hívj, ha úgy érzed, hogy készen állsz. - mondtam a lánynak.
 - Rendben. - válaszolta. Ezután felálltam a kanapéról, jelezve, hogy indulni készülök. Anne az ajtóhoz kísért. Megígértem neki, hogy vigyázni fogunk a lányára, majd elköszöntem és kiléptem a lépcsőházba. Felhívtam Liamet, hogy jöjjön el értem. Hamarosan már a motelszobánkban ültünk, én pedig elkezdtem mesélni nekik, hogy mire jutottam a lánnyal.
 - Először is, megtudtam, hogy Wendy és Harry testvérek. - kezdtem bele. - Ezek után a lány örömmel ajánlotta fel a segítségét, és megígérte, hogy velünk jön Lakewoodba, hogy körülnézzen azon a helyen, ahol Harry eltűnt. Abban reménykedem, hogy bevillan neki valami kép, vagy nem tudom.
 A többieket is nagyon meglepte, hogy Harrynek van egy húga, de mind örültek neki, hogy végre van egy nyom, amin elindulhatunk.
 - És meddig maradunk? - kérdezte Zayn, aki már korábban is kijelentette, hogy nem szereti ezt a várost. Most, hogy végre feltámadt a remény Harry megtalálására, szerintem még inkább le akar lépni.
 - Bocs haver, de Wendynek még szüksége van pár napra, hogy felkészüljön. - válaszoltam. 
 - Ez minden? - tette fel a kérdést Liam.
 - Ja igen. Van még itt egy szimbólum. - nyúltam bele a farmerem zsebébe és előhúztam a cetlit. - Ezt látta Wendy az álmában.
 Átnyújtottam a papírdarabot Niallnek. 
 - Egyértelműen démoni szimbólum. Talán valamiféle szertartáshoz kell, olyasmi, mint az ördögcsapda. Majd utána nézek, hogy mit is jelent pontosan. - mondta miközben alaposan szemügyre vette. 
 Mivel most pár napig szabadok vagyunk, úgy döntöttünk, hogy nem üldögélünk a motelszobában, inkább teszünk egy kört a városban. Nem mintha olyan sok látványossága lenne ennek a porfészeknek, de azért jól szórakoztunk. Estefelé benéztünk a közeli pubba. Ittunk pár sört és közben biliárdoztunk. A pultnál egy dögös csaj üldögélt és engem figyelt. Mikor felé pillantottam elmosolyodott és visszafordult az italához. 
 - Hé, megyek és elszívok egy cigit. - mondta Zayn és kifelé indult. 
 - Én meg rácuppanok a kis szőkére a pultnál. - kacsintottam a fiúkra és ott hagytam őket. Ahogy lehuppantam a csaj mellé, rám emelte vastagon kihúzott, tengerzöld szemeit. Hosszú, szőke haja a mellkasáig ért, flitterekkel kirakott blúza remek belátást kínált melleire, feszes farmere pedig kiemelte formás fenekét.
 - Helló drága, meghívhatlak? - kérdeztem széles vigyorral az arcomon. 
 - Nem bánom. - mosolygott rám.
 - Mit iszol?
 - Whiskyt - felelte és közben végigmért. 
 - Két pohár whiskyt legyen szíves. - szóltam oda a pultosnak.
 - Egyébként Louis vagyok. - mutatkoztam be.
 - Jane. Még nem láttalak errefelé. Mi járatban? - kérdezte és közben játékosan füle mögé tűrte a haját.
 - Csak kirándulgatunk a haverokkal. - válaszoltam, mire az eddiginél is szélesebb mosolyra húzta száját.
 - Ők a barátaid, igaz? - bökött a srácok felé. 
 - Ööö, ja.
 - Mintha eddig négyen lettetek volna. Hol van az a kis fekete? - kérdezte elgondolkodva.
 - Csak kiment cigizni. - válaszoltam.
- Veszélyes ilyenkor egyedül sétálgatni az éjszakában... én a helyedben aggódnék. - mondta gúnyos mosollyal, és arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott. Jéghideg tekintettel meredt rám, amitől a hátamon is felállt a szőr.
 - Miről beszélsz? - kérdeztem és arcom elkomorodott. Nem válaszolt, csak >megvillantotta< koromfekete szemeit. Démon... tudhattam volna! Liam és Niall felé pillantottam, de mindketten el voltak foglalva és nem néztek felém.
 - Mit csináltál Zaynnel? - kérdeztem ingerülten.
 - Ó, én semmit. De a kutyusom... - kezdett bele, én meg már rohantam is volna ki, mikor megragadta a karom. Nem szabadulhattam emberfeletti erejű szorításából.
 - Mondd meg Desnek, hogy ha azt akarja, hogy a fia életben maradjon, adja fel magát. - súgta a fülembe, majd elengedett, én pedig hátra ugrottam.
 - Liam! Niall! - kiáltottam, miközben a kijárat felé rohantam. Kirontottam az ajtón és idegesen néztem körbe. Zayn a földön feküdt és hangosan felüvöltött, ahogy pólóját láthatatlan karmok szakították fel, mély sebeket hagyva maguk után. Előkaptam a pisztolyom és a semmibe lőttem. Az ezüstgolyók a pokolkutya oldalába fúródtak, hallottam ahogy felmordul. Súlyos léptei nyomokat hagytak a porban, ahogy otthagyva Zaynt felém indult. Ismét meghúztam a ravaszt és az egész tárat bele ürítettem, holott tudtam, hogy nem tudom megsebezni. A pisztoly üresen kattant, én pedig csak álltam ott dermedten, egyre közelebbről hallva hörgését. Már arcomon éreztem meleg leheletét, mikor hirtelen felmordult, hátat fordított és eltűnt. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és megjelent mögöttem Niall és Liam is. Mindhárman Zaynhez rohantunk, aki még mindig a földön feküdt, arca eltorzult a fájdalomtól, a vállán lévő sebekből pedig ömlött a vér. Mellé térdeltem, hogy meg tudjam vizsgálni. Három, viszonylag mély, nagyjából 20 centis vágás húzódott a vállától, egészen a mellkasáig.
  - Francba! Pont ma kellett kölcsönkérned a pólóm. - mondtam színlelt dühvel. Erőtlenül felnevetett, mire arca fájdalmas grimaszba rándult. Liam elrohant, hogy közelebb hozza a kocsit, addig Niallel felsegítettük Zaynt a földről, akinek kettőnk vállára támaszkodva sikerült megállnia. Az út felé botorkáltunk, majd mikor Liam mellénk ért, óvatosan beemeltük az autóba. 

2014. március 22., szombat

3.fejezet

Sziasztok! ♥ Megint köszönöm a hozzászólást, és annak is nagyon örülök, hogy már van 2 feliratkozóm^^ Bár ez még nem túl sok, szóval akinek tetszik, az hagyjon valami nyomot maga után! Még a végén elfogy a lelkesedésem, és nem fogom tudni befejezni:c

• ◦ • W E N D Y • ◦ •


 A farkas vicsorogva vetette magát a barátnőmre, én pedig ijedten ugrottam hátra. Talpam alól kicsúszott a talaj, a következő pillanatban már az árok nedves füvében feküdtem. A parkot körülvevő betontömbök visszhangozva verték vissza a dermesztő sikolyt. Nem mertem mozdulni, féltem, rettegtem. Már nem tehettem semmit, nem tudtam segíteni, mégis elfogott a bűntudat, mikor úgy éreztem, hogy el akarok futni. Felpattani és addig rohanni, amíg csak a lábam bírja, minél messzebb ettől az átkozott parktól magam mögött hagyva a rettegést. De arra sem tudtam rávenni magam, hogy felálljak. Egész testemet megbénította a félelem, a rettegés, ami lassan minden más érzést elnyomott. Csak vártam, lélegzet visszafojtva vártam, hogy felébredjek az ágyamban és kiderüljön, hogy ez az egész csak egy álom. Egy rémségesen szörnyű álom. A következő pillanatban lövés dörrent. Hangja végigszaladt a bérházak falain ezernyi visszhangot verve. A farkas hangosan felnyüszített, hallottam mancsai bizonytalan lépéseit, végül egy puffanást, és az egész parkra végtelen, nyomasztó csend telepedett. Még mindig mozdulatlanul feküdtem az árok mélyén könnybe lábadt szemekkel, még mindig átjárta testem a bénító félelem, de lassan egy új érzés kezdett a felszínre törni. Kíváncsiság. Tudnom kellett, hogy mi történt. Vettem pár mély levegőt és próbáltam lenyugodni. Lassan tápászkodtam fel a földről, egész testem remegett, szívem majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert. Óvatosan kilestem az árokból, és körülnéztem. Könnyeimen keresztül homályosan láttam, de még így is ki tudtam venni Kate vérbe fagyott alakját, nem messze tőle pedig... egy férfi testét. A farkasnak nyoma sem volt. Megtöröltem a szemeim, hogy jobban lássak. Mégis mi történt? Esküdni mernék rá, hogy egy farkas támadt ránk, nem egy ember. Tisztán hallottam a morgását még az árokban is! De akkor mi ez az egész? Aztán megláttam egy harmadik alakot is, aki kezében pisztolyt tartva sétált Kate felé. Ahogy közelebb ért, arcát megvilágította az utcai lámpa fénye. Az a fiú állt előttem, akinek ma nekimentem a boltban. Most már tényleg nem értettem semmit. Akármilyen csábító ötletnek is tűnt, nem maradhattam örökké az árokban, így nagy nehezen kimásztam és alaposabban is körülnéztem. A földön fekvő férfi teljesen meztelen volt, az oldalán lévő, minden bizonnyal lőtt sebből szivárgott a vér. Ezután tekintetem Kate karmolásokkal borított testére esett. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal és nem tudtam levenni róla a szemem. Most, hogy a félelmem elmúlt, végre tudatosult bennem, hogy a barátnőm halott. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz most velem nélküle. Vagy a szüleivel, és a pici húgával. Már most hiányoznak az idióta viccei és a folytonos anyáskodása. Egyre nehezebben tudtam visszatartani a sírást. 
 - Mi a neved? - szakította félbe a gondolataim a fiú, aki már melettem állt és a vállamra tette kezét.
 - Wendy... - válaszoltam halkan. 
 - Az én nevem Louis, ők pedig Liam és Zayn. - mondta és közben a mögötte álló két srácra mutatott, akiket eddig észre sem vettem. - Most biztos össze vagy zavarodva, de próbálj megnyugodni. Már nem kell félned. Hazaviszünk, rendben?
 Éreztem, hogy megbízhatok benne, tehát bólintottam és követtem őket a kisbuszig. Volt ott még egy fiú, akinek a nevét nem tudtam meg, de most hirtelen nem is nagyon érdekelt, csak haza akartam jutni. Közben a támadón gondolkodtam. Egész biztos, hogy egy farkas ugrott Katere, és a pisztolydörrenést követően is egy farkas nyüszítését hallottam, mégis, mikor kimásztam az árokból egy ember feküdt ott, lőtt sebbel az oldalán. Úgy gondoltam nem veszítek semmit, ha rákérdezek egy lehetetlennek tűnő, mégis az egyetlen logikus magyarázatnak ígérkező dologra. 
 - Szóval... Ez egy vérfarkas volt? - tettem fel a kérdést bizonytalanul. Bár ne tettem volna. Talán jobban járok, ha hazamegyek és elfelejtem ezt az egész farkas dolgot. Egy idő után még el is hittem volna, hogy csak képzelődtem és igazából egy ember támadt ránk. Most viszont kénytelen leszek azzal a tudattal élni, hogy minden szörnyűség, amivel a gyerekeket ijesztgetik valóság. De ez a négy srác, akik itt ültek velem, egyáltalán nem féltek. 
 - Ti ilyen szörnyvadászok vagytok? - kérdeztem, miközben körbenéztem a kisbuszban. Lenyűgözött a sok szimbólum, a fegyverek, meg a műszerek, amiket láttam. Csodáltam a bátorságukat. Míg ők minden nap felveszik a harcot ezekkel a lényekkel, addig én az árokban remegek, miközben a barátnőmnek feltépik a torkát. Aztán megláttam egy képet a falra ragasztva. Egy csoportkép volt, de nem négyen, hanem öten voltak rajta. Felismertem Louist, ő a helyes srác, akinek nekimentem. Mellette volt... Zac? Vagy Zayn? Valami z betűs, ő a fekete hajú. Aztán Liam, ő néz ki a legidősebbnek, végül a szőke, akinek nem tudom a nevét. De a szélén, az a göndör, ő nem volt velünk, mégis furcsán ismerősnek tűnt. Hát persze! Pontosan úgy néz ki, mint az a srác az álmaimban. Azt mondta Harrynek hívják és... segítséget kért. Még a végén kiderül, hogy egy létező személy!  Mikor rákérdeztem, hogy ki ő, azt válaszolták, hogy a barátjuk, és mikor megemlítettem, hogy láttam álmomban, hirtelen mind nagyon izgatottak lettek. Igazából a történtek után már azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy valamiféle látnok vagyok. Még egy kis kupaktanácsot is tartottak, gondolom rólam volt szó, addig én a kisbuszban várakoztam. Vártam, hogy kérdeznek valamit, vagy ilyesmi, de nem tették, amiért hálás voltam. Az út hátralévő része kínos csendben telt, majd Louis kiszállt velem, és közölte, hogy holnap meglátogat, aminek tulajdonképpen kicsit még örültem is. Már azóta tetszik, hogy kis híján fellöktem a boltnál, kár, hogy ilyen körülmények között kellett megismernem. Miután elbúcsúzott elindultam a bérház felé. A fölém magasodó sötét épülethez közeledve azonnal elfogott a félelem. Most már tudom, hogy akármi rejtőzhet az engem körülölelő sötétben, olyan lények, amik ellen esélyem sincs védekezni, és ez megrémített. Megtorpantam és hátrapillantottam. Louis még mindig ott állt a kisbusz előtt és engem nézett. Pár percnyi habozás után visszaszaladtam hozzá.
 - Esetleg... fel tudnál kísérni? - kérdeztem félénken, mire sóhajtott egyet.
 - Legyen. - egyezett bele és elindultunk a lakásom felé. Az, hogy mellettem sétált megnyugvással töltött el, újra biztonságban éreztem magam. Már a lépcsőházban jártunk, mikor megtörte a csendet.
 - Hamarosan meglátogat majd a rendőrség. - közölte, mire egy pillanatra megdermedtem.
 - És mit mondjak majd nekik? - kérdeztem kétségbeesetten.
 - Azt semmiképp nem mondhatod, hogy egy vérfarkas ölte meg a barátnődet, a vérfarkast meg egy árnyvadász. Hazudj valamit. Akármit. - válaszolta határozott hangon. Sosem tudtam jól hazudni, kezdtem egyre idegesebb lenni, ami gondolom neki is feltűnt.
 - Mondjuk mondd azt, hogy nem láttál semmit, hátulról leütöttek és beestél az árokba. Mikor magadhoz tértél már ott volt a két holttest, megijedtél és hazaszaladtál. - mondta.
 - Rendben. Menni fog. - bólintottam. Rövid némaság után láttam, ahogy a zsebébe nyúl és előveszi a mobilját.
 - Add meg a számod. Holnap keresni foglak. - utasított, mire kicsit elpirultam. Ez volt az első alkalom, hogy egy srác elkérte a számom. Lediktáltam neki, ő pedig beírta a mobiljába, majd ő is megadta a sajátját, és azt is hozzátette, hogy ha valami baj van, hívjam nyugodtan. Közben a  lakásom ajtajához értünk és mégegyszer elbúcsúztunk egymástól. Nagyot sóhajtottam, majd beléptem az ajtón. A konyhából víz zubogása és edények csörömpölése hallatszott. A hang irányába indultam, anya épp mosogatott. Megálltam az ajtóban és vártam. Mit mondjak neki? Nem hazudhatok. Neki nem.
 - Szia. - köszöntem. Összerezzent, kicsit ijedten fordult hátra.
 - Ohh... Szia! Észre sem vettem, hogy megjöttél. - kezdett bele mosolyogva, majd végignézett koszos ruhámon. Arca elkomorult, elzárta a csapot és közelebb lépett.
 - Kicsim, mi történt? - kérdezte aggódva. Nem mondtam semmit, csak megöleltem és sírtam. Anya szorosan magához húzott. Miután kicsit lenyugodtam vettem pár mély lélegzetet és kicsit hátrébb húzódtam, majd leültem a konyhaasztalhoz.
 - Kate meghalt. - mondtam halkan.
 - Jaj istenem. Mi történt? - kérdezte és leült velem szembe.
 - Nem tudom, a parkban voltunk és... és... - kezdtem bele a mesélésbe, de megakadtam. Elmondjam? Elmondjak mindent? Anya nem fog őrültnek hinni, ebben biztos vagyok. De neki vajon nem lenne-e jobb, ha boldog tudatlanságban élne tovább? Ha nem kéne folyton rettegnie, ahogy én fogom tenni, egész hátrelévő életemben? 
 - Egy vérfarkas. Egy vérfarkas ölte meg anya. - mondtam ki végül. Neki nem tudok hazudni. Ő azonnal észrevenné, akármit is találok ki. A reakciója viszont váratlanul ért.
 - Hogy történt? - kérdezte és úgy tűnt, mintha egy pillanatra sem kételkedne abban, hogy normális vagyok-e, vagy hogy igazat mondok.
 - Ráugrott Katere, de volt ott egy fiú, aki lelőtte. Ő hozott haza, vagyis hogy ők, mert négyen voltak. - folytattam és annyira nevetségesnek hangzott ez az egész, hogy nem értettem, anya mért nem tűnik meglepettnek. 
 - Értem. - sóhajtott, én pedig csak néztem rá. - Azt reméltem, hogy te nem keveredsz bele ebbe az egészbe. - közölte, mire egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. Mi van?
 - Ne haragudj, hogy nem mondtam el neked, de meg akartalak kímélni ettől. Nem is tudom, hogy mért gondoltam, hogy nem fog előbb-utóbb kiderülni. A családunk már nemzedékek óta a gonosz elleni harcnak szenteli az életét, így a dédapád, a nagyapád, és az édesapád is.
 - Várj! Akkor apa is ilyen szörnyvadász volt? - kérdeztem meglepetten.
 - Igen, árnyvadász. Ezért is kellett megszakítanunk vele a kapcsolatot.
 - Vagyis akkor mégsem halt meg? - szakítottam félbe újból, mire bólintott.
 - Bármennyire is szerettem volna, nem maradhattunk együtt. Ragaszkodott hozzá, hogy szétváljunk, mondván, hogy így nagyobb biztonságban leszünk. Kilépett az életemből, és magával vitte a fiamat is... - fejezte be és lassan előtörtek a könnyei. Én pedig csak ültem és nem jutottam szóhoz. Hosszú csend után végül megkérdeztem.
 - Van egy testvérem?
 - Igen. - felelte sírva és közben mosolygott. - Egy bátyád.
 Ez már tényleg sok! Egy éjszaka alatt az egész életem fenekestül felfordult. Elvesztettem a legjobb barátnőmet, megtudtam, hogy a világ tele van gonosz lényekkel, hogy az apám életben van, és még azt is, hogy van egy testvérem! Eleredtek a könnyeim, anya pedig szorosan magához ölelt. Egyszerre voltam végtelenül boldog és szomorú. A meghitt pillanatot a kapucsengő éles berregése törte meg. Hamarosan pedig már két rendőr társaságában üldögéltünk a nappailban és beszélgettünk. Vagyis én beszéltem, ők meg kérdeztek. Miután elmeséltem az egészet úgy, ahogy Louis mondta, az egyik rendőr, aki talán inkább egy civil ruhás nyomozó volt, megkért, hogy had beszéljünk négyszemközt. Miután kettesben maradtunk, leült szorosan mellém a kanapéra.
 - Tudod, én már nagyon rég benne vagyok a szakmában. Olyanokat láttam, amiket mások talán el sem hinnének. Szeretném ha tudnád, hogy nekem bármit elmondhatsz. Továbbra is fenntartod a vallomásod? - kérdezte, én pedig kicsit elbizonytalanodtam. Ez most egy célzás volt? Lehet, hogy ez a csávó is be van avatva? Még a végén kiderül, hogy én vagyok itt az egyetlen, aki eddig semmit nem tudott ezekről a dolgokról! 
 - Igen... - feleltem bizonytalanul. Bólintott, majd megkért, hogy holnap reggel fáradjak be a kapitányságra, hogy jegyző könyvbe tudják venni a vallomásom. Már alig vártam, hogy lelépjenek és végre alhassak! Nagyon fáradtnak éreztem magam, de az agyam folyamatosan a ma történteken járt, így csak sok órányi forgolódás után sikerült elaludnom. 

 Másnap szerencsére nem kellett suliba mennem, de kénytelen voltam korán kelni. Miután visszaértem a kapitányságról aludtam még pár órát. Ebéd után a szobámban ülve azon gondolkoztam, hogy felhívom Louist. Már mondtam anyának, hogy ma a nap folyamán meglátogat a srác, aki megölte a farkast. Azt mondta, hogy csak akkor találkozhatok vele, amikor ő is ott van, mert nem bízhatunk benne. Szóval most ide fogom hívni. Végignéztem a szobámon. Az íróasztalomon szanaszét hevertek a könyvek, a ruháim a fotelomon feküdtek egy hatalmas kupacban, egyszóval nem volt épp rend. Persze ő nem fog bejönni a szobámba. Mért is jönne be? Kint fogunk beszélgetni a nappaliban. De ha mégis bejönne... valamiért. Rendet rakok és kész! Miután elhatároztam magam nekiálltam pakolni és nemsokára sikerült is rendet varázsolnom. Végül lehuppantam a szépen megágyazott ágyamra és elővettem a telefonom. Megkerestem a névsorban Louis nevét, majd ujjamat a hívás gombra helyeztem. A szívem egyre gyorsabban vert, magamban párszor elismételtem, hogy mit fogok majd mondani neki, majd erőt vettem magamon és felhívtam. Feszülten hallgattam, ahogy kicsöng.
 - Halló. - szólalt meg végül. 
 - Sz-Szia! Izé... Wendy vagyok. Mondtad, hogy át akarsz jönni. Vagyis nem! Azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem. És én meg arra gondoltam, hogy ide jöhetnél, és izé, közben kiderült, hogy anya is képben van ebben az egész cuccban meg minden, szóval vele is tudsz beszélni. - nyögtem ki és közben teljesen elvörösödtem. 
 - Ééértem. Mikor menjek?
 - Hát ööö... most is jöhetsz, vagy mindegy, amikor szeretnél.
 - Akkor 10 perc és ott vagyok. - válaszolta, majd kinyomta. Sóhajtottam és hanyatt dőltem az ágyon. Hát ez elég ciki volt. Nem is én lennék, ha sikerült volna épkézláb mondatokban kommunikálnom egy helyes fiúval... Szóltam anyának, hogy Loius mindjárt itt lesz. A konyhában állt, és valami fura üvegből öntött vizet egy pohárba.
 - Öhm... Ez mi? - kérdeztem érdeklődve.
 - Szentelt víz. - válaszolta, mire hangosan felnevettem. Ő ugyanazzal a komoly arccal nézett rám.
 - Ez most komoly? - kérdeztem elkomolyodva. Anya nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt.
 - Az emberek legfőbb ellenségei a démonok. Nincs fizikai testük, embereket szállnak meg. Csak pár módszer van, amivel le lehet őket leplezni. Az egyik a szenteltvíz. Ez az emberekre nincs hatással, a démonoknak viszont savként égeti a bőrüket.  - magyarázta, de mielőtt bármit is reagálhattam volna, megszólalt a csengő. Miközben anya ajtót nyitott, én a fürdőszobába szaladtam és gyorsan megigazítottam a hajam. Mikor a nappaliba sétáltam, Louis már a kanapén ült, anya pedig szentelt vízzel kínálta. A fiú elvette a poharat és belekortyolt. A következő pillanatban arca eltorzult, hangosan hörögni és köhögni kezdett, kezével a torkához kapott. A vér is megfagyott az ereimben, dermedten álltam az ajtóban és fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Anyára pillantottam, aki ijedtében hátraugrott, de arca ugyanolyan tanácstalan volt, mint az enyém. Aztán Louis felnevetett.
 - Elnézést, ezt a poént nem hagyhattam ki. - mondta hangosan nevetve, majd megköszörülte a torkát és kicsit komolyabb hangon folytatta. - Nem vagyok démon.
 Beletelt egy kis időbe, amíg felfogtam, hogy ez csak egy buta vicc volt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és lehuppantam mellé a kanapéra. Anya elég ideges lett, de nem szólt semmit, csak leült a velünk szemben lévő fotelba.
 - Miről akartál beszélni a lányommal? - kérdezte határozott hangon Louis felé fordulva. 
 - A látomásairól. - felelte a fiú. Anya szemöldöke a magasba szaladt, kérdőn nézett rám.
 - Hát... izé... vannak fura álmaim meg ilyenek, eddig nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, de most kiderült, hogy láttam egy fiút, aki a valóságban is létezik, és Louisék pont őt keresik. - válaszoltam tömören.
 - Milyen fiú? - kérdezte.
 - Egy vadásztársam. A neve Harry Styles, 2 hónapja nyom nélkül eltűnt, most őt próbáljuk megtalálni. - vette át a szót Louis. Anya arca a név hallatán megrándult. 
 - És ehhez szükséged van a lányom segítségére. - kezdett bele és az ablakhoz lépett. - Jól mondom?
 Louis egy darabig várt, mielőtt válaszolt volna.
 - Igen. Tudom, hogy ez nagy kérés, és nekem sem tetszik, hogy egy ilyen kislányt ekkora veszélynek kell kitennem. De nincs más választásom, ő az egyetlen reményünk!
 - Segíteni fog. - jelentette ki anya. 
 - He? De hát... - kezdtem bele valami tiltakozásba, mikor anya közbevágott.
 - Segíteni fog, mert Harry a bátyja.

2014. március 16., vasárnap

2.fejezet

Sziasztok! ♥ Először is köszönöm szépen azt az egy darab kommentet, ami az előző fejezethez érkezett, nagyon jól esett!^^ Az viszont kicsit elszomorít, hogy egyetlen feliratkozóm sincs... ennyire rossz, vagy csak nem érdekel senkit?xD Hálás lennék, ha elolvasnátok és írnátok véleményt, hogy tudjam érdemes-e folytatnom:)

• ◦ • L O U I S • ◦ •

- Ez lesz az. - mondta Zayn miután megálltunk a hatalmas bérház tövében. Szememmel a vastag alumínium ajtó mellett sorakozó neveket figyeltem.
 - Nos, melyik szimpatikus? - kérdeztem Zaynt. 
 - Hmm... - gondolkodott el. - Legyen Mrs. Piggs! - felelte vigyorogva, mire bólintottam, és megnyomtam a neve melletti csengőt. 
 - Halló? - szólalt meg az idős női hang.
 - Jó napot asszonyom! Csomagja érkezett, felvihetem? - szóltam bele a kaputelefonba.
 - Miféle csomag? Én nem rendeltem semmit!
 - Csak termék minták, már vagy 200-at kivittem a kerületben. - feleltem magabiztosan.
 - Na jó. Hozza fel. - egyezett bele a hölgy, és hamarosan az ajtó nyílását jelző berregés is felhangzott. Elégedetten léptünk be a dohos lépcsőházba, majd elindultunk fölfelé a negyedik emeletre.
 - Oké. És a csávónak mit adunk be, ha itthon találjuk? - tette fel a kérdést Zayn miközben a lépcsőn baktattunk fel.
 - Majd rögtönözünk. Azt mondjuk, hogy hittérítők vagyunk, vagy ilyesmi. - feleltem vállat vonva. Mikor a negyedikre értünk megkerestük a srác lakásának ajtaját, majd bekopogtunk. Vártunk egy kicsit, de semmi zaj nem szűrődött ki az ajtó mögül. Még egyszer kopogtam, egy fokkal erőteljesebben, de ezúttal sem jött válasz. Zayn rám nézett, én bólintottam, mire előkotorta az álkulcsot a zsebéből és nekiállt kinyitni az ajtót. Én közben szétnéztem a lépcsőházban, mielőtt valaki hirtelen felbukkanna és számon kérné rajtunk, hogy mért is törünk be ebbe a lakásba. A zár nagyot kattanva nyílt, sehol nem volt senki.
 - Csak utánad. - nézett rám Zayn, én pedig halkan beléptem az ajtón. Kezemet megszokásból is az övemen lévő pisztolyon tartottam. A lakás pont olyan volt, mint ahogy azt az ember elvárná egy agglegénytől. Minden tele volt üres sörös dobozokkal, a szennyes kupacokban hevert a fürdőszoba csempéjén, a konyhában hegyekben álltak a mosatlan edények. Az egész lakásban állott volt a levegő. Körbejártuk az összes szobát, de a srác nem volt sehol és első ránézésre nem láttunk semmi furcsát. Ezután nekiálltunk alaposabban is átnézni a cuccait nyomok után kutatva. 
 - Találtam valamit! - hallottam Zayn hangját a szomszéd szobából. Átvágtam a nappalin és megálltam a hálószoba ajtajában.
 - Mi az? - kérdeztem. Zayn az ablaknál állt és a párkányt tanulmányozta.
 - Karmolás nyomok. - felelte. Odaléptem hozzá és én is szemügyre vettem a fában lévő karcolásokat. Pár napja vagyunk egy vérfarkas nyomában, a jelek pedig ennek az ürgének a lakására vezettek, bár eddig még nem volt semmi bizonyítékunk, tekintve hogy a szemtanúk a mi szakmánkban nem túl megbízható források. 
 - Oké, ez egy elég egyértelmű jel. - mondtam, miközben végighúztam ujjam a fába vájt karmolásokon.
 - Egyetértek. Már csak meg kell találni a srácot, golyót repíteni a fejébe, és már húzhatunk is ebből a tetves városból. - jelentette ki Zayn és kifelé indult a lakásból.
 - Mi a bajod a várossal? - kérdeztem nevetve miközben felzárkóztam mellé.
 - Nem tudom, valamiért a hátamon is feláll a szőr ettől a helytől. - vont vállat, majd gondosan bezárta magunk mögött az ajtót. Elindultunk lefelé a lépcsőn, az egyik ajtón egy idős hölgy kukucskált ki. 
 - Mrs. Piggs várja a csomagját. - súgtam oda Zaynnek mikor már a földszinten voltunk. Nevetve jöttünk ki a bérház ajtaján, a penészszagú lépcsőház után jól esett a friss levegő. A fülemben lévő adóvevőhöz nyúltam.
 - Nincs a lakásán, de találtunk pár karmolásnyomot az ablakpárkányon. - mondtam.
"Értem. Akkor elég valószínű, hogy ő az emberünk. Akarom mondani farkasunk. Estig még van időnk megtalálni, nem olyan nagy ez a város. Szerintem váljatok szét és keressétek meg." válaszolta Niall a készülék túloldaláról.
 - Rendben, majd jelentkezünk. - feleltem.
 - Váljunk szét és keressük meg a fazont. - fordultam Zayn felé.
 - Oké. - felelte mindenféle lelkesedés nélkül. Megértem, most jön az a rész, amikor fel-alá sétálgatunk a városba egyetlen ember után kutatva. Nem ez a legszórakoztatóbb rész egy vadászatban. Különváltunk és nekiálltunk átfésülni a várost. Persze én tök idegen vagyok itt, úgyhogy csak céltalanul sétálgattam az egyforma utcákon, és lassan olyan érzésem volt, mintha körbe-körbe mennék. Pár órányi tömény unalom után végül belefutottam a vérfarkasunkba, aki szembe sétált velem az utcán.
 - Megvan. - mondtam halkan az adóvevőbe, miután feltűnés mentesen rátapadtam a srácra.
"Na végre! Jó lenne, ha egy darabig nem veszítenénk szem elől." válaszolta Niall.
 - Leellenőrzöm, hogy tényleg vérfarkas-e, addig küldj valakit, aki tesz rá egy nyomkövetőt. - mondtam, és közben egy percre se vettem le a szemem az előttem sétáló, harminc körüli, melegítőt és sapkát viselő, enyhén borostás srácról. Hamarosan megállt egy bolt előtt, majd bement. Épp indultam volna utána, mikor az ajtón kijövő csaj, aki a zsömléivel volt elfoglalva sikeresen belém jött. Táskája nagyot puffanva esett le, könyvei pedig szétszóródtak a földön. Ekkora szerencsétlent! Megforgattam a szemeim, de csak nem hagyhattam ott. A csávó egy darabig még biztos ellesz a boltban, szóval leguggoltam és elkezdtem összeszedni a kiscsaj könyveit. Mikor felnéztem, ő csak állt maga elé meredve és ijedt fejet vágott, mint aki sokkot kapott, vagy valami.
 - Hé... Jól vagy? - kérdeztem, mire összerezzent.
 - P-Persze. Bocsi. - felelte és ő is lehajolt. Már épp adtam volna át neki a cuccait, mikor megakadt a szemem az egyik füzetén. Az elejére mindenféle tini lányos hülyeség volt firkálva, szívecskék meg miegymás. De a sarokban ott volt egy jel, ami valahogy nem illett a képbe. Egy szimbólum, egész biztos láttam már valahol. Felnéztem a lányra, aki most engem bámult azzal a bamba arckifejezéssel. Öhm... Nem. Kizárt, hogy ennek a csajnak bármi köze is legyen az árnyvadászokhoz. Odaadtam neki a cuccait, rámosolyogtam, majd bementem a boltba. A srác az egyik polc előtt állt és nézelődött. Magamhoz vettem egy kosarat és körbejártam. Mikor a srác mellé értem, az előtte lévő polcon álló kekszért nyúltam.
 - Ohh... elnézést. - mondtam, közben ezüst pecsétgyűrűm feltűnésmentesen bőréhez érintettem. A szemem sarkából is tisztán láttam, ahogy összerezzen és hátralép. Úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre, a kekszet a kosaramba dobtam és fizettem. Ahogy kiléptem a boltból összefutottam Liammel.
 - Ő az, most már 100%. - mondtam elégedetten. Ő csak bólintott, majd bement. Elővettem egy szál cigit és rágyújtottam, közben fél szemmel a kirakaton keresztül figyeltem, ahogy Liam levesz egy csomag rágót a polcról, majd a pénztárhoz lép és az előtte álló srác zsebébe csúsztatja a nyomkövetőt. A farkas, miután végzett a fizetéssel kilépett a boltból, vetett rám egy gyanakvó pillantást, majd tovább indult. 
 - Sikerült? - kérdeztem Nialltől.
"Igen, már látom." válaszolta. Mint általában, most is az egyik monitor előtt ült, és a nyomkövetőkön keresztül figyelte a mozgásunk. Megvártam, hogy Liam is kiérjen, majd a srác után indultunk. Kicsit idegesnek tűnt, néha hátra pillantott, talán sejtette, hogy követjük. Pár perc séta után váratlanul felugrott egy buszra, mintha le akarna rázni minket. Hát, nyomkövetővel a zsebében nehéz lesz. Megálltunk a megállóban, hamarosan megjelent Zayn és Niall a kisbusszal. A sötétített ablakú, ezüstszürke opel a mi főhadiszállásunk. A két sornyi ülés mögött különböző gépekkel szereltük fel, amiken keresztül Niall nyomon követ minket, jelen esetben a vérfarkast.  Míg mi a vadászat fizikai részét végezzük, addig az ő feladata a kutatómunka és a közvetítés. Most is az egyik monitor előtt ült és a képernyőn villogó pontot figyelte, míg Zayn vezetett. Mi is beszálltunk Liammel és ismét a srác után indultunk. A vérfarkas útja egy cukrászdához vezetett. Leparkoltunk az út túloldalán és az üveg falon keresztül figyeltük, ahogy  a barátnőjével találkozik. Legalább egy órán át vártunk, mire végre kijöttek. Ezután még hazakísérte a lányt, majd a saját lakása felé vette az irányt. Közben sötétedni kezdett, mi pedig tudtuk, hogy nem várhatunk tovább. Pár perccel utána értünk a bérházhoz. Niall a kisbuszban maradt, Zaynnel és Liammel pedig a bejárathoz szaladtunk. Egy fiatal nő épp az ajtót nyitotta és indult volna be, mikor elszáguldottunk mellette, kis híján fellökve.
 - Elnézést! - kiáltotta hátra Liam miközben már a lépcsőn rohantunk. Hangosan lihegve álltunk meg a srác ajtaja előtt, majd előretartott pisztollyal berontottunk. A sötét szobát a Hold ezüst fénye világította meg, a srác pedig már félig farkasként állt a nappaliban. Mire lőhettünk volna, már az ablakon túl volt és a tűzlépcsőn mászott lefelé. Üldözőbe vettük, de gyorsaságával nem versenyezhettünk. Hamarosan eltűnt a szemünk elől, így jobbnak láttuk szétválni. Csak rohantam előre sötét utcákon keresztül, mikor meghallottam a sikítást. Azonnal a hang irányába indultam, de mikor a parkhoz értem, már tudtam, hogy elkéstem. A vérfarkas egy lány fölött állt vicsorogva, karmait mélyen a húsába vájva. Amint elég közel értem hozzá céloztam és lőttem. Felnyüszített, felém kapta fejét, tett pár lépést előre, majd végigterült a földön. Mire mellé értem, már emberként feküdt a hideg betonon. Ezüsttel töltött pisztolyom az övembe csúsztattam és a lányhoz léptem. Már halott volt. Sóhajtottam egyet, majd leguggoltam mellé és lecsuktam a szemeit. Közben Liam és Zayn is ide értek.
 - Oké, lépjünk. - mondtam és feléjük indultam. Hirtelen halk nyögést hallottam a hátam mögül, ijedten fordultam meg. A járda melletti árokból egy másik lány mászott elő. Az a lány, aki ma nekem jött a bolt előtt. Remek... Utálom az ilyen helyzeteket. Most jön az a rész, hogy szépen elmeséljük neki, hogy a barátnőjét egy vérfarkas ölte meg. És hogy minden rémálom, amivel a gyerekeket ijesztgetik nagyon is valóságos. De azért nem kell, hogy rettegésben éld le az életed, sokkal valószínűbb, hogy elcsap egy kocsi, mint az, hogy feltépi a torkod egy vérfarkas. Zayn és Liam felé pillantottam, akik biztatóan bólintottak. Mért mindig nekem kell ezt csinálni? Sóhajtottam és közelebb léptem hozzá.
 - Mi a neved? - kérdeztem és közben finoman a vállára tettem a kezem. A lány, aki eddig halott barátnőjét nézte könnybe lábadt szemekkel, most rám emelte kétségbeesett tekintetét.
 - Wendy... - válaszolta halkan. 
 - Az én nevem Louis, ők pedig Liam és Zayn. - mondtam és közben a mögöttem álló két srácra mutattam. - Most biztos össze vagy zavarodva, de próbálj megnyugodni. Már nem kell félned. Haza viszünk, rendben?
Bizonytalanul bólintott, mire elindultunk az utca végén álló kisbusz felé.
 - Hát ő? - kérdezte Niall, mikor beszálltunk.
 - Ő Wendy. A szerencsés túlélő. És most hazavisszük. - válaszoltam. A lány megadta a címét, majd elindultunk. Liam vezetett, Zayn az anyósülésen ült, Niall, Wendy és én pedig hátul.
 - Szóval... - szólalt meg halkan. Nagyszerű, jönnek a kérdések! - Ez egy vérfarkas volt? - kérdezte bizonytalanul.
 - Igen. - válaszoltam. - Tudom, hogy nehéz elhinni, de léteznek. Ahogy a vámpírok, szellemek, alakváltók, démonok és még sok más szörnyűség is.
 - Ti ilyen szörnyvadászok vagytok? - kérdezte és közben végigmérte a kisbuszt, a falra festett jeleket, a gépeket, a fegyvereket.
 - Olyasmi. - válaszoltam mosolyogva. Vártam, hogy kérdez-e még, de pillantása mintha megakadt volna valamin. Követtem tekintetét, ami minden bizonnyal a rólunk készült csoport képre esett. Nem értettem, hogy mit néz rajta annyira.
 - Ki az a fiú? - kérdezte végül, szemeit továbbra is a képen tartva.
 - Az a göndör? - kérdezte Niall, aki a lány másik oldalán ült. Wendy bólintott.
 - Az egyik barátunk. - válaszolta.
 - Én már láttam őt. Egész biztos, hogy láttam! - jelentette ki a lány, mire mind a négyen felkaptuk a fejünket.
 - Mégis hol láttad? - kérdezte Zayn hátra fordulva. 
 - Hát... álmomban. - válaszolta Wendy kicsit elpirulva. Oké, ez a lány totál dilis.
 - Most szórakozol velünk? - kérdeztem ingerülten.
 - Nem, dehogy. Megjelent az álmomban. Azt mondta, hogy Harrynek hívják, és hogy én vagyok az egyetlen, aki megtalálhatja, vagy valami ilyesmit. - felelte. Kijelentését csönd követte, Liam lefékezte az autót, és mindannyian Wendyre néztünk. Harry 2 hónapja tűnt el egy vadászat során, azóta hiába próbáltunk a nyomára bukkanni. Erre most itt van egy tök idegen csaj, aki azt állítja, hogy álmában beszélget vele.
 - Várj itt egy percet. - mondtam a lánynak és kiszálltam a kisbuszból, a többiek pedig követtek.
 - Szerintetek igazat mond? - kérdezte Niall.
 - Nem hiszem, hogy tréfálkozós kedvében van a ma este után. - válaszolta Liam. - Ráadásul honnan tudta volna a nevét?
 - Talán médium, vagy valami ilyesmi. - mondtam elmerengve.
 - Végül is lehetséges. - bólogatott Niall.
 - Ha az is, szerintem nem tud róla. Valamelyikünk ki kéne, hogy kérdezze. - tette hozzá Zayn.
 - De csak holnap, így is elég nehéz napja volt szegénynek. - válaszolta Niall.
 - Szóval valaki elmegy hozzá holnap és kikérdezi. Ki vállalja? - kérdezte Liam, mire mindenki rám nézett.
 - Gondolom nincs más választásom... - feleltem beletörődve.
 - Nincs. - válaszolták egyszerre. Miután megbeszéltük, visszaszálltunk a kocsiba és a lány házáig meg sem álltunk. Mikor a kisbusz leparkolt a hatalmas bérház előtt, Wendy és én kiszálltunk. 
 - Próbáld meg kipihenni magad. Holnap felkereslek, lenne pár kérdésem. - mondtam.
- Rendben. - felelte halkan. Halványan rám mosolygott, majd hátat fordított és a bérház felé indult.

2014. március 9., vasárnap

1. fejezet

A történetnek két főszereplője van, egy fejezet Wendy, egy fejezet pedig Louis szemszögével lesz felváltva:D (De a többi srácnak is lényeges szerepe van) Ha szeretnéd, hogy folytassam, írj véleményt, nagyon örülnék neki!:)

 W E N D Y

 A szobámban kellemes félhomály uralkodott. Tekintetem az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra világító számlapját figyelte. Már teljes öt perce gyűjtöttem az erőt a felkeléshez, ideje volt tenni is valamit. Sóhajtottam egy nagyot, majd ledobtam magamról a puha, meleg takarót és felültem. Összerezzentem, ahogy meztelen talpam a hideg parkettához ért. Lassan kecmeregtem ki az ágyból és egyenesen a fotelomra kikészített ruháimhoz léptem. Lekaptam magamról a hálóingem, az ágyamra dobtam, majd gyorsan felöltöztem és a fürdő felé vettem az irányt. Gyors mosakodás, fogmosás és fésülködés után kisétáltam a konyhába. Lábujjhegyen közlekedtem és igyekeztem nem zajt csapni. Anya nemrég érhetett haza a munkából, gondolom alszik. Összedobtam a reggelim, ami két szelet kalácsból és egy bögre kakaóból állt, majd leültem a konyhaasztalhoz és hozzá is láttam az evéshez. Pillantásom az előttem heverő újság címlapjára esett. "A vadállat újabb áldozata." Közelebb húztam magamhoz és olvasni kezdtem. Ez már a második halálos áldozat az elmúlt pár napban, ami azért is különös, mert Aberdeen kisváros. A támadó a rendőrök szerint valamilyen állat lehetett, leginkább farkas. Egészen belemerültem a cikk olvasásába, aztán eszembe jutott, hogy nekem suliba kéne mennem. Felkaptam a fejem és a konyhapult fölött ketyegő órára pillantottam. Már csak tíz percem volt beérni. Felpattantam, az üres tányért és a bögrét betettem a mosogatóba. Az előszobába szaladtam, magamra kaptam a dzsekim, felhúztam a kék tornacipőm, felkaptam a falnak támasztott gördeszkám és kirontottam az ajtón. A lépcsőházba érkeztem, három emeletet szaladtam lefelé, míg a földszintre értem. Ahogy kiléptem a szabadba felpattantam a deszkámra és a suliig meg sem álltam. Már a folyosón száguldottam végig, mikor hallottam a csengőt. Épphogy sikerült levennem a kabátom és lehuppannom a helyemre, mire drága történelemtanárunk besétált a terembe. Vigyáz állásban köszöntünk, majd miután leültünk előpakoltam a tankönyveim.
 - Talán ha előbb felkelnél, nem múlna másodperceken hogy beérj. - súgta rosszallóan Kate, a padtársam.
 - Nincs az az isten, hogy  én korábban keljek. - válaszoltam. Közben Mr. Brown elkezdett magyarázni, én meg jobbnak láttam figyelni, mivel nem állok túl jól töriből. Épp a honfoglalásról tanulunk, ami egész érdekes téma lenne, ha nem Mr. Brown tanítaná. Kész kínszenvedés ébren maradni az óráján miközben magyaráz. Az elején még szorgosan jegyzeteltem, aztán újra és újra elkalandoztak a gondolataim, végül feladtam és inkább az ablakon keresztül gyönyörködtem a tájban. Nem mintha az esőáztatta parkoló és a mögötte meredező kopár fák olyan csodaszép látványt nyújtottak volna, de még mindig érdekesebb volt, mint a kalandozó hadjáratok. Az égen gomolygó szürke felhők, a borongós időjárás és Mr. Brown szövege a háttérben igen csak álmosító hatással volt rám. Azért imádkoztam, hogy ne aludjak el. Az óra végét jelző csengetés után Kate-tel együtt leballagtunk a tesiöltözőbe. Odabent a szokásos dezodor és izzadságszag keveréke fogadott minket, és még az öltöző WC-je is el lehetett dugulva, ami tovább fokozta a gyomorforgató bűzt. Az egyik lány egyből kinyitotta az összes ablakot, a kintről beáramló friss levegő viszont elég komoly lehűlést eredményezett. A szokásos dilemma: megfulladjunk, vagy megfagyjunk? Villámgyorsan vettem át a cicanadrágom és a fehér tesipólóm, majd kétszer végigkotortam a tornazsákom, mire megtaláltam a hajgumim. A tesitanárnő erre allergiás, addig nem enged be a terembe egy hosszú hajú lányt (vagy fiút) sem, amíg nincs összekötve a haja. Miután mindennel megvoltam vetettem egy pillantást a falon lévő tükörbe. Megigazgattam a hajam és megvártam, hogy Kate is elkészüljön, majd kisiettünk az öltözőből. Becsöngettek, hamarosan a tanárnő is megjelent. Szerencsére ma nem kellett talaj tornáznunk, hanem röpiztünk, amit kifejezetten szeretek. Már csak meg kéne tanulnom játszani. Néha nagyon szerencsétlen tudok lenni, most is úgy értem a labdába, hogy azt hittem leviszi az ujjam. Persze azért annyira nem volt komoly, utána még fájt egy kicsit, de óra végére teljesen elmúlt. A tesit matek követte, szóval sietnem kellett az átöltözéssel, hogy legyen időm lemásolni a házit. Miután megtaláltuk a termet rögtön neki is álltam, de szerencsére nem volt sok, szóval még enni is volt időm, ráadásul a tanárnő legalább tíz percet késett. Végre kikaptuk a dolgozatot, ami valamilyen csoda folytán ötös lett, pedig azt hittem, hogy nem sikerült túl jól. Az óra hátralévő részében pedig azon izgultam, hogy ne kelljen kimennem a táblához. Nem mondom, hogy nem vagyok jó matekból, de amikor az egész osztály elé kell kiállnom mindig zavarba jövök. A tanárnő meg élvezi nézni, ahogy szenvedünk, mert minden órán kihív valakit, aki a táblánál oldja meg a feladatot. Szerencsére rám nem került sor. Matek után még volt két rajz, amin a változatosság kedvéért festettünk. Rajzolni még úgy ahogy tudok, festeni viszont csak olyan óvodás szinten. A téma egy őszi erdő volt, bár erre a művem alapján legfeljebb csak a színekből lehetett következtetni. Valamilyen okból kifolyólag úgy döntöttem, hogy festek rá egy őzet is. Erre Kate megkérdezte, hogy mit keres egy tehén az erdőben... Tény, hogy a képzeletemben jobban nézett ki, de az összkép annyira nem is lett rossz. Kicsöngetés után lesétáltunk a kémia előadóba. Kezdtem kicsit félni, mert nemigazán tanultam, márpedig valószínűleg valaki felelni fog. Istenem, add hogy ne én legyek az! Gyorsan átnéztem a füzetembe írt vázlatot. Elkezdődött az óra, miután a tanárnő Sarát hívta ki a táblához megkönnyebbülten dőltem hátra. Viszonylag gyorsan eltelt ez a 40 perc, és végre az utolsó óráról is kicsöngettek, bennem pedig tudatosult, hogy ma péntek van. Kate maradt színjátszón, szóval elbúcsúztunk egymástól, majd haza indultam. Anya megkért, hogy suli után ugorjak be pár zsömléért. Deszkával csak pár percnyire volt a bolt. Útközben azon gondolkoztam, hogy hogy töltsem a délutánt. Kate-tel megbeszéltük, hogy este elmegyünk moziba, de addig még lesz pár órám otthon. Elterveztem, hogy miután hazaértem rajzolni fogok, meg persze megnézem a Csillagharcosok új részét is. Mikor a bolthoz értem a deszkám a hónom alá csaptam és bementem. Gyorsan végigjártam a polcokat, összeszedtem ami kell és már fizettem is. A zsömléket kifele menet gyömöszöltem a táskámba, így észre sem vettem a velem szembe jövő fiút. Beleütköztem a vállába, a táskám nagyot puffanva esett a földre. A következő pillanatban egy sötét park képe villant fel a szemeim előtt, a világító telihold, láncok csikorgása, egy vicsorgó farkas... Csak álltam magam elé meredve, kellett egy kis idő, hogy magamhoz térjek. 
 - Hé... Jól vagy? - kérdezte a fiú, aki már a földön guggolt és a szétszóródott könyveimet szedte össze. 
 - P-Persze. Bocsi. - válaszoltam, majd lehajoltam hozzá. Most alaposabban is szemügyre vettem. Nem volt ismerős az arca, vagy a gyönyörű kék szemei, nyilván nem idevalósi. Egy pillanatra mintha megakadt volna a szeme az egyik füzetemen. Nem tudom mit láthatott. Átadta a könyveim, halványan rám mosolygott, majd felállt és bement a boltba. Miután visszapakoltam a cuccaim egy darabig csak álltam és néztem utána. Elmerengtem, hogy vajon mit keres errefelé, hogy kicsoda ő egyáltalán, vagy hogy mi köze van a farkasokhoz...  Nem gyakran ugyan, de előfordult már, hogy amikor másokhoz értem, képeket láttam, amik valamilyen módon kapcsolódtak az illetőhöz. Persze ezekről senki sem tud, nem akarom, hogy azt higgyék őrült vagyok, vagy ilyesmi. Én nem tudom, hogy mit gondoljak magamról, igyekszem elhitetni magammal, hogy normális vagyok. Sóhajtottam egyet, felálltam a deszkámra és haza indultam. Nem sokkal később már a fölém tornyosuló, komor bérház kapujában álltam. Hónom alá csapott deszkával ballagtam fel a lépcsőn a 3. emeletig, majd megálltam az ajtónk előtt.
 - Megjöttem! - kiáltottam, miután beléptem. A táskám a polcra dobtam, a deszkámat pedig a falhoz támasztottam. Levettem a dzsekim, majd a cipőmből is kibújtam. 
 - Szia! - hallottam anya hangját a konyha felől, így hát én is arra vettem az irányt.
 - Milyen napod volt? - kérdezte, mikor már az ajtóban álltam.
 - Egész jó. Ötös lett a matekom. - feleltem.
 - Szuper! - mosolygott. - Éhes vagy?
 - Aha. - bólintottam és az asztalhoz léptem. Középen egy edényben zöldbableves gőzölgött. Szedtem magamnak, majd leültünk és csendben ettünk. A második túrógombóc volt, amiből kétszer is szedtem, majd megköszöntem az ebédet és a táskámmal együtt a szobámba mentem. Bekapcsoltam a gépet, és rákerestem a filmre, amit megakarunk nézni. Vagyis Kate akarja, én meg beleegyeztem, de eddig fogalmam sem volt, hogy miről szól, csak annyit sejtettem, hogy a címe alapján nem egy romantikus vígjáték. És igazam is volt, valami hidegrázós horror, de én nem vagyok az az ijedős fajta, szóval nem nagyon izgat. Ezután gyorsan letöltöttem a Csillagharcosok új részét. Közben facebookon nézelődtem. Hihetetlen, hogy ez a sok hülyeség hogy le tudja kötni az embert! Miután felugrott az ablak, hogy a letöltés befejeződött neki is álltam nézni. Iszonyat izgi résznél lett vége, és most egy hetet kell várnom, hogy megtudjam mi lesz a folytatás. Megnéztem, hogy mennyi az idő. Még volt egy órám, szóval úgy döntöttem folytatom a rajzot, amit Kate szülinapjára csinálok, ami jövőhéten lesz. Egy őt ábrázoló portrét kezdtem el, de ma nem haladtam sokat, mert nem igazán voltam formában, állandóan csak radíroztam, végül úgy döntöttem hagyom és elkezdek készülődni. A fürdőbe mentem, ahol megfésülködtem és kicsit ki is sminkeltem magam. Átöltözni már nem volt időm, úgyhogy elköszöntem anyától és a buszmegálló felé indultam. Csak pár percet kellett sétálnom a bérháztól, hogy odaérjek. Az utolsó pár métert futottam, így épphogy elértem a buszt. A mozihoz legközelebb eső megállónál szálltam le, Kate már várt rám. Megöleltem, majd elindultunk a pláza felé. Ő se csípte ki magát túlságosan, és nagyon izgatott volt a film miatt. Azt mesélte, hogy az unokatestvére, aki ráadásul fiú, kiment a moziból film közben, mert nem bírta tovább nézni, olyan ijesztő. Én ezen csak nevettem. Pár perc múlva már a plázában voltunk, a mozi bejáratánál. Vettünk popcornt meg kólát, majd beültünk a terembe és vártuk, hogy elkezdődjön a film. Az egész elég beteg volt, meg véres meg minden. Nem mondom, hogy nem féltem, amikor a szellem hirtelen megjelent a csaj előtt majdnem szívrohamot kaptam, de az ijedtség a film végével teljesen elmúlt. Szegény Kate nem viselte ilyen jól, teljesen lesápadt.
 - Minek akartad megnézni, ha nem bírod a horrort? - kérdeztem, mikor már kifelé sétáltunk.
 - Ki mondta, hogy nem bírom? Nem is féltem! - felelte felháborodva.
 - Tényleg? Nekem itt van a megállóm, és nyilván nem akarod, hogy haza kísérjelek, szóval akár el is búcsúzhatunk. - mondtam gúnyosan. Kate negyed órányi sétára lakik innen, de a táv nagy részét sötét parkokon és utcákon keresztül kell megtenni. Megtorpant, rám nézett, majd sóhajtott.
 - Oké. Beismerem, félek. Kísérj haza! - kérte, én pedig elmosolyodtam.
 - Rendben.
 Elindultunk, a sötét utcát csak néhány lámpa és a Hold ezüst fénye világította meg, Kate pedig kezdetben minden egyes zajra összerezzent. Felemlegettem pár vicces történetet, amiken jókat nevettünk, így a végére már el is felejtette, hogy fél. Aztán egy parkhoz értünk. Hirtelen furcsa érzésem támadt. A parkon átívelő járdán sétáltunk, mellettünk egy kihalt játszótér terült el. Kate épp valamit magyarázott és közben hangosan nevetett. A hirtelen feltámadó, hűvös szél mozgásra bírta a hintákat, csörögtek a láncok. Felpillantottam, a sötét égbolton úszó felhő mögül előbújó telihold ezüst fénybe vont mindent. A mosoly lefagyott arcomról, lépteim lelassultak, majd megálltam. Ezt már láttam. Amikor nekimentem annak a fiúnak, ezeket a képeket láttam! De a farkas...
 - Wendy, mi a baj? Mért álltál meg? - kérdezte Kate és abban a pillanatban meghallottam a hörgést. Pár lépéssel előttünk a bokorból egy hatalmas, vicsorgó farkas tűnt elő. Még fel sem fogtam mit látok, már ugrott. Az éjszaka csöndjét vérfagyasztó sikítás törte meg. Kate sikolya. A parkon átfutó kis járda köveit pedig friss, meleg vér borította be...

Prológus

Sziasztok! Kész a prológus, ha tetszik pipáljatok és írjatok kommentet, sokat jelentene :) Elég rövid lett, de természetesen a fejezetek majd hosszabbak lesznek.

• ◦ • ◦ • ◦ •

Lassan haladtam előre, meztelen talpam alatt éreztem a hideg, nedves betont. A falon lévő fáklyák lángja ijesztő árnyakat festett a folyosó véráztatta, mocskos falaira. Egy súlyos vasajtó mellé értem. A szemmagasságban lévő nyílásban egy kétségbeesett szempár jelent meg. Ijedtemben hátra ugrottam és a falhoz simultam. Az ajtó mögötti középkorú férfi arcát kosz és alvadt vér borította.
 - Segíts! - kiáltotta. Én csak álltam és bámultam, majd lesütöttem a szemem. 
 - Engedj ki innen! Segíts! - kiáltotta újra. Nem akartam ott hagyni, de tovább kellett mennem. 
 - Sajnálom... - suttogtam, majd gyors léptekkel tovább indultam. 
 - Ne! Ne menj! Ne hagyj itt, kérlek! - kiabálta rekedten, kiáltása hörgésbe váltott, majd sírásba. Újabb ajtók mellett haladtam el, mindenfelől kétségbeesett üvöltések hallatszottak. Kezeimet a fülemre szorítottam és csak futottam, míg a kiáltások utolsó visszhangja is elhalt. Megálltam, térdeimre támaszkodva lihegtem. A következő pillanatban zár kattanását hallottam, felkaptam a fejem. Egy újabb vasajtó előtt álltam, de ez más volt, mint a többi. Felegyenesedtem és bizonytalan léptekkel közeledtem felé. Remegő kezemet a hideg vashoz érintettem, az ajtó hangos nyikorgással nyílt ki. A szűk cellában korom sötét volt. A folyosóról beáramló fény oszlopában egy fiút pillantottam meg. Haja kócos volt, ruhái szakadtak, koszosak és véresek. Sápadt bőrét vágások, véraláfutások borították. A csuklóján lévő bilincsek mélyen a húsába vájtak. A pár lélegzetvételnyi csöndet láncok csörgése törte meg, ahogy megmozdult. Lassan rám emelte fáradt szemeit. Odasétáltam, majd leguggoltam hozzá.
 - Ki vagy te? - kérdeztem.
 - A nevem Harry. - válaszolta halkan. - Te vagy az egyetlen, aki megtalálhat. Segítened kell.
 - Nem értem. Mi ez a hely? Mi közöm van nekem ehhez az egészhez? - értetlenkedtem. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, egy sötét árny tűnt fel az ajtóban. Ijedten fordultam hátra. Szemeim előtt felvillant egy vérrel festett ábra, láttam a segítségért kiáltó embereket, vicsorgó szörnyeket, a sötét, éjszakai égbolton előbukkanó teliholdat, s fülemben hangos sikítás visszhangzott. Kinyitottam a szemem. Az ágyamban ültem és sikítottam. Kellett pár perc, hogy felfogjam, az egészet csak álmodtam. Vettem pár mély levegőt és visszafeküdtem. A szívem hevesen vert. Vártam, hogy anya benyit-e a sikítás miatt, de aztán eszembe jutott, hogy ma éjszakás a kórházban. Nagyot sóhajtottam és próbáltam megnyugodni. Még egy darabig forgolódtam, végül sikerült újra elaludnom.

2014. március 7., péntek

Helló~

Úgy döntöttem, hogy elkezdek írni egy 1D fanfictiont^^ Tudom, hogy minden tele van 1D-s blogokkal, de ezeknek a nagy része sablonos történetre épül. Én megpróbálok valami egyedit alkotni, ami eléggé elrugaszkodik a valóságtól, remélem tetszeni fog!:) Fantasy, kevés romantikával és horrorral^^ (+12)